Megrekedve a végtelenben 6. fejezet

6. El innen!

A fekete égen nem ragyogtak a csillagok. Fekete volt, akár a hamu. Akár az űr, ami magába szippant. Feketeség mindenütt, hiszen kialudt a fény. Bella volt a fény. Az egyetlen napsugár, életem fekete egén. S, most ez is kialudt, ennek is vége. Nincs, mi egyben tartson, nincs, mi kisegítsen. Segítsen élnem. Az egyetlen dolog, amiben reménykedhetek, hogy boldog. Most már nem állok az útjába, nem állok az álmai előtt. Feketeség voltam előtte. Én takartam el a Napját. Most, hogy a sötéten ragyogó hold eltűnt, semmi sem állhat az örök napsugár útjába. Nem árnyékolom be a jövőjét, a múltját, s a jelenjét. Nem zavarok többé.

De miért fájnak ennyire ezek a keserű szavak?

A gyomrom ugrált, mintha egy labdát nyeltem volna, de nem engedett a szorításából. Megrándult az arcom, és megfeszített állkapoccsal tudtam csak lélegezni. A szemem szűrt, mintha tűvel szurkálnák. Remegett a karom, és nem akartam többé itt lenni. Vágytam vissza a napsütésbe, az esőbe, vissza Forksba. Önkénytelenül lehunytam a szemem, mintha valaminek útját akarnám állni. Kicsit oldalra billentettem a fejemet. Ösztönös mozdulatok voltak ezek, valamiféle védekezés. Próbáltam magam elé képzelni valamilyen filmből, vagy könyvből ezt a mozdulatot.

Végül beugrott.

Egy nő pont ilyen pózban van, mint most én. Egy könnycsepp gördül le tiszta arcán. Szőke tincseit az arcába kotorja, és letörli az apró nedvességet.

Fájdalom. Emberi fájdalom kering bennem. Ellágyultam. Eddig bírtam a hűvösség álcáját magamon tartani. Gyönge lettem, legyengített a fájdalom. Mennyi ideje küzdök magammal?

Napok, hetek, hónapok óta. Meddig kell még várnom? Várnom, hogy egy kicsit is enyhüljön ez az örökös kínzó érzés. Nem bírom! Nem megy, mert a szörnynek is vannak érzései. Vastag kötélből fonott idegrendszerem van, és sokat elbírok. De nem mindent. Képtelenség ilyen fájdalomban élni. Nem tudok, nem megy! Viszont, így csalódást fogok okozni mindenkinek. Ha visszatérek Forksba veszítettem. A hiú felem megnyeri ezt az átkozott csatát, és Bellának újból életveszéllyel kell szembenéznie nap, mint nap. Ezt akarom? Egy kicsit boldog lennék, és Bella az életével fizetne. Az önzőségem felrúgná az életét. Tönkre tenném.

Intő példa volt James, hogy nem vagyunk egyedül. Itt van még több millió vámpír, és ők nem olyan szelídek, mint mi. Mi vagyunk kevesebben. Nem tudom úgy megóvni Bellát, hogy ne tenném ki veszélynek. Már a jelenlétemmel is kockázatnak teszem ki. Jasper, James és még kitudja, mi várna ránk. James volt az első jel. „Vigyázz!” üzente. Nem vettem figyelembe ezt az üzenetet, és a második erősebb próba Jasper volt. Mikor a saját testvéremmel kellett szemben állnom.

Mikor nem egy idegen, hanem egy családtag jelenti a veszélyt. Veszedelmesek vagyunk, ezt mindig is tudtam. Felelőtlen voltam, mert elfeledtem. Elfelejtettem ki vagyok, és hogy hol a helyem.

Befordultam a városból kivezető útra. Gyorsan jártam, próbáltam kijutni ebből a csúf rengetegből. Aszfalt, emberek, és az ég is dörgött. Esni fog. Tudtam, hogy jön a zivatar. Már órákkal ezelőtt jeleztek a radarjaim, de nem foglalkoztam vele. Ha elázok, hát így jártam. Nem lehet ennél rosszabb, egy kis víz nem tud engem még jobban tönkretenni. Nem engedem, hogy egy pár csepp elkeserítsen. Láb, láb. Egymás után szeltem a járdaszigeteket, egyre gyorsabban és gyorsabban. Ki innen, el innen. Messzebbre, messzebbre, és még messzebbre. Távol mindentől, csak jussak ki ebből a városból. Nem érdekel, ha esik, az se zavar, ha egy hurrikán felé tartok, de nem maradhatok itt. Messzebb, csak érjek ki innen. Tűnjek el innen is. Nem hiányzom senkinek, és semminek, nem érdemes itt maradnom tovább. Itt túl sok a képzelgésem, és a botor gondolataimat inkább máshol engedem ki. A végén még baj lesz, ha tovább itt maradok. Nem tudok így élni. Mennem kell, mennem minél messzebb.

Mihelyt elértem a város szélét rohanni kezdtem. Futottam, szaladtam, akár az űzött vad. Mi elől menekültem? Magam sem tudom. A gondolataim elől futottam, de éreztem, hogy hiába. A múltam elől próbáltam kétségbeesetten elbújni. Csak menni, menni és soha vissza nem nézni.

„Nem kell magyarázkodnod. Csak engedd el a kezem, és hagyj elmenni.”

Soha ne szóljon hozzám senki. Ne mondjon semmit. Nem akarjon vigasztalni, ne akarjon rám ripakodni. Csak hagyjon békén. Örökre.

Hamar elértem az erdőt, s a legmélyében megálltam. Viszonylagos csend vett körül, ugyanakkor ordítoztak folyamatosan. Szárnyaltak a gondolataim, és megállás nélkül üvöltöttek. Az erdőben egy bagoly huhogott. Csend volt. Aludt minden. Csend, béke, nyugalom. Minden, ami belőlem hiányzott. Forrtam, miközben el akartam süllyedni. Eltűnni végre erről a keserves világról. Nem kell álltatnom magamat. Nem vagyok én senki. Soha nem is voltam, de volt egy erőm. Egy halvány reménysugár, hogy mégis érdemes élnem. Azonban ez a törékeny sugár is elveszett. Nem tudtam rá eléggé vigyázni, nem ment. A sötétség nem tud megélni a fény mellett. Felemésztené azt.

Fény nélkül pedig, nem tudok élni.

Egyedül vagyok. Távol mindentől. Keresek egy angyalt, akit elveszítettem. Nincs hitem, nincs miben reménykednem. Az én csillagom leáldozott. Vége van.

Edward, nem hallod? Vége! Ereszd már el végre!