Sziasztok! Itt a 4-es, jó olvasást!
4. Sose gondold
A levegő lágyan cirógatta arcomat, ugyanakkor erősen mart a bőrömbe. Hideg szél volt, ami észak felől érkezett. Az állatok, és az emberek csontig átfáztak, de nekem pont erre volt szükségem. Nem fognak az utcán sétálni, nem állnak az utamba. Nagyon jó, hogy nem keresztezzük a másikat. Közömbösen megyünk el egymás mellett. Azt hiszik okosak, erősek. De én kerekednék felül. Nem is számítanak rá, hogy két szemfogam méreggel átitatott, és nincs menekvés.
De nem vagyok szadista. Volt egy olyan időszakom. Egy olyan tíz év, amit szégyellek, de szükséges volt, hogy megtaláljam a helyem. Hogy felállítsam a fontossági sorrendet. Amikor Carlisle ellen lázadtam, és magam kerestem eleséget. Fiatalok, idősek, nők, férfiak. Mindenki kőrözött listán volt. De rendes embereket messzire elkerültem. Azokat, akiknek családja van, rendes állásuk, és szeretet van a szívükben. Ám, a gyilkosoknak, rablóknak, pedofiloknak, és minden törvényellenes ember a halállistámon volt. Ez nem olyasmi, mint egy várólista. A tizenhármas sorszámú következik, őt eszem meg?
Lehet ebből viccet csinálni, de egyel talán nem humoros. Embert öltem. Ha a világ tudná, mikkel van körülvéve… Az ölés ösztönös. Nem tudod leállítani. Nem vagy az ura önmagadnak. Olyasmi, mintha valaki másnaposan kel, és nem emlékszik semmire. Amikor a szomj hajt, és az ösztöneid az uraid, nincs választási lehetőséged. Saját magadtól tagadod meg. Meg kell tanulni legyőzni az ösztönt. De ez nagyon nehéz. Több évig, évtizedig tart. Valaki évezredekig, nem bír meg ivás nélkül egy napot sem. Ez veszélyes. Az ilyen vámpírokat, hamar levadássza a Volturi, mert nagy feltűnést keltenek. A szabályokat az elején le kell fektetni, aztán lehet gondolkozni. Nekem is tíz kemény évembe telt, mire kifejlesztettem magamban.
„A legnehezebb dolog, várni valamit, amiről tudjuk, hogy sohasem következik be.”
Vártam. Vártam, hogy indulhassak. Vártam, hogy maradhassak. Vártam, hogy éber legyek. Vártam, hogy aludhassak. Vártam a szerelmet. Vártam a fájdalmat. Vártam az életet. Vártalak téged.
Száz évig vártam. Egyedül bolyongtam úttalan utakon, kerestem azt, amiről fogalmam sem volt, mi is pontosan. Voltam melegben, voltam hidegben. Voltam a családommal, voltam társaságban. De örökké egyedül voltam.
Mikor megtaláltam a láthatatlan, megmagyarázhatatlan szerelmet, élveztem minden percét. Élveztem azt is, amikor szomjúság szinte felemésztette a torkomat, és a bennem lakozó démon karnyújtásnyira volt tőled. A legvadabb oldalam is ismerted már. Ismertél, láttál, éreztél engem. Tudtad, hogy ott vagyok. Belém láttál. Mikor rám néztél okos, barna szemeiddel, minden titkom elmondtam neked egyetlen pillantással.
Tomboltam, vad voltam, szilaj. Erősnek éreztem magam. Erősnek, de, ha rám néztél újra egy kisfiú lettem szeplős orcával, és csibészes, bűnbánó mosollyal, hisz tudtam: lebuktam.
Lassan haladtam az utcán, nem siettem sehová. Hova is mehettem volna?
Mindenhol te voltál. A fákban, a talajban, az égben, a csillagokban, a napban. Minden emberben téged kerestelek. Kerestelek, de tudatában sem voltam mit is csinálok. Az utcán a villanyoszlopnak ugyanolyan karcsú teste volt, mint neked. A fatörzseknek ugyanolyan színük volt, mint a hajadnak.
„Akit el akarunk felejteni, arra gondolunk a legtöbbet.”
És ez pontosan így is van. Hiába próbállak elfelejteni. Mert mindenhol ott vagy. És egyedül te vagy ott mindenütt.
Még mindig itt van az orromban, a hajad kellemes eperillata, ami keveredett véred mámorító édességével. Amikor erre gondoltam éhséget éreztem. Éheztem a szavaidra, az illatodra, a viselkedésedre, éheztem rád. Úgy kellenél nekem, mint egy falat kenyér. De hiába vagyok rettentően éhes, nem fogom megkínálni magam a tiltott gyümölccsel. Oh, pedig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Százszor elképzeltem már, ahogy forró véred lágyan hömpölyög a számban, kényezteti nyelvemet, és bársonyosan simogatja érzékeimet. Ahogy szinte lüktet, annyira kívánom. Ám, megtagadtam magamtól ezt a lehetőséget. Mert, ha egyszer jóllakom, akkor soha többé nem élvezhetem a külső szépségeket. Halvány krémszínű bőrét, gesztenyebarna haját, ahogy lágyan omlik vállaira. A mélykék blúzt, ami mindig nagyon jól kiemelte szépségét.
Emlékszem még, mikor volt rajta először a jelenlétemben. A Port Angeles-i estén. Amikor elüldöztem azokat a vadállatokat. Amikor először együtt vacsoráztunk. (Na, jó, inkább ő vacsorázott, én csak néztem.) Akkor mondta el az igazságot. Akkor mondta el, hogy tudja, mi vagyok.
Igazából, akkor mondta, hogy szeret. Ha nem is szó szerint, de a viselkedése, és a szavai ezt mutatták. Én azt hittem, hogy hazudik. Hogy undorodik tőlem, mert szörnyeteg vagyok. Lett volna rá elég oka, és valószínűleg meg is rémítettem torz viselkedésemmel, mert nagyon feldühítettek azok a fickók. Akkor látott egy árnyalatot a régi, igazi énemből. A vérszomj szinte sugárzott rólam. Mintha neonreklámmal kiírtam volna, hogy vadállat. Dühös voltam, hogy hazudik. Teljes meggyőződésem volt, hogy nem mond igazat, és csak arra vár, hogy végre hazavigyem, kipattanhasson az autóból, és sose találkozzon velem többé.
És ahogy kiléptem ide az életbe, valahogy minden ijesztően világos, és éles volt. Pontosan láttam mindent, és éreztem is mindent. A hideg szellőt, ami simogatta arcomat, és a veszteség fájdalmát. Mert ebben a világban minden rá emlékeztetett. Csakis őrá.
Sose gondold, hogy érkezem
Sose gondold, hogy élvezem
Sose gondold, hogy látlak
Sose gondold, hogy bántlak
Sose gondold, hogy értem
Sose gondold, hogy kérem
Sose gondold, hogy elmegyek
A végtelenben elveszem.
