5. Menekülés
Fehér lepel van a szemeimen. Hiába próbálok látni! Csak nézni, tudok, de úgy érzem semmit sem látok. Semmit sem értek.
Olybá tűnik gép lettem. Nem látok, nem hallok, nem érzek. Nem ver a szívem. Még képletesen szólva sem. Temérdek fájdalom lakozik bennem, és halkan, alattomosan emészt fel. Jó ez nekem? Ha önző vagyok, akkor sosem volt jó, és azonnal ki akarom tépni a fájdalmat. Ismerem magamat, legalábbis annyira biztosan, hogy tudjam: Sosem fogom elfelejteni Bellát. Az emlékezés pedig fájdalommal jár. Ha kitépném a kínt, a szívemet tenném tönkre. Muszáj léteznem, muszáj, mert nem tudom itt hagyni ezt a keserves világot. Nem is akarom. Az azt jelentené, hogy Bellát akarom elhagyni. Furán hangzik, mert én voltam az, aki véget vetett a kapcsolatnak. De sosem csak ennyi volt köztünk. Bella örökké velem van, az emlékeimben, a gondolataimban, a fejemben. Ha megszöknék az élet elől, elárulnám a szerelemet, elárulnám Bellát.
Mikor megértettem, szerelmes vagyok, nem gondoltam, hogy ilyen erős kapocs jött létre köztünk.
Az éltető erőm. A szívem vasmarokkal kapaszkodott belé, és mikor kimondtam a szörnyűséges, és ráadásul hazug szavakat, azt hittem elájulok. Ennyi borzalom, és mind Bellának címezve. Megöltem a hitet. Reménykedni sem tudok tovább. Nincs miben, nincs miért. Soha többé nem is lesz semmi, amiért érdemes lenne hinni, reménykedni.
Ebben a pillanatban is Belláért élek. Illetve nem is tudom, lehet-e ezt életnek nevezni. Inkább létezem, mint élet. Az életfunkcióim mind negatívak, tehát halott vagyok. Ugyanakkor itt vagyok, járok, gondolkodom. Élőhalott. Az benne az érdekes, hogy annak is érzem magam. Nincs vonzás, ami vezetne. Az agyam lekontrollálta, hogy a Bella féle vonzást, és nincs semmi, amiért érdemes lenne menni. Semmi, ami érdekelne, semmi, ami éltetne, semmi. Vagy mégis?
Belláért érdemes élni! A kusza gondolataimba folyton becsöppen ez az apró emberlány, és muszáj is neki. Nem élném túl, ha akár egy napot is nélküle kellene eltöltenem. Ha nem látnám az arcát, akár gondolataimon keresztül. Nem hallanám a hangját, a megtört, sírós hangját, ahogy kéri, maradjak vele. Szinte hallottam, ahogyan darabokra törik a szíve. Az övével tört az enyém is.
Millió szilánkot szórt a végtelenbe, a gyönyörű fekete égbe. S, ezer csillag közül, elveszett kettő. Kettő leáldozott, és a tengerbe zuhant. A lányét kihalássza egy kósza érzés. Hatalmába keríti az élet. A másik ott marad, örökkön örökké ragyog. Ragyog, akár a hold, de senki sem látja hol. Mire az óra kettőt üt, elveszik a homokban. Beássa a századok homálya, elfelejtik. Ott marad, egyedül sajog, az összes szilánkja.
Belehalni bele lehet az egyedüllétbe?
Valószínűleg vámpírok esetében ez lehetetlen. Akkor van nekem szerencsém. Mindenkori fájdalom, egyedüllét évszázadokon át. Ez vár rám. És megérdemlem!
Csak akkor lehetek teljes, ha élsz. Nem kívánom, hogy szeress, nem kívánom, hogy keress. Csak annyit kérek tőled, míg el nem felejtesz végleg: élj! Így én is át tudom vészelni a mát, és van esélyem megküzdeni a holnappal.
Lassan kiértem a városból. Egyre kevesebb utca, egyre kevesebb lámpa. A sötétség lassan borult a fákra, és a város szép lassan egy lepel alá került, betakarta az éjszaka. A fekete aszfalt, beleolvadt a látóhatárba. Se föld, se ég. Ezzel a valóság egybemosódott a képzelettel, a hittel, és a pokollal.
Egy fiú jött az utca másik oldalán. Egy zselézett hajú, vacogó tinédzser. Először ki akartam zárni. Őt is elutasítani, akár a többi embert. Ne nyerjenek belátást soha. De valahogy áttört rajtam. Áttaposott, akár egy eldobott banánhéjon. Egy elnyomott cigi. Senki sem foglalkozik vele, és ez nem is lenne baj, de valahogy nem akartam szimpátiát érezni a fiú iránt. Viszont ő is ugyanabban a cipőben járt, mint én. Némi eltéréssel.
Őt is szívfájdalom gyötörte, bár korántsem olyan erős, és intenzíven lüktető, mint az én szenvedésem.
Ő is egy lány után vágyakozott. Nem, nem egy lány után. A lány után. Mert, ha egy lány elköszön tőlünk és kisétál, az életünkből lehet, hogy szomorkásak vagyunk, vagy nem is ragad meg bennünk. De, ha a lány távozik, kihasad belőlünk egy darab.
Nem akartam hasonlítani rá. Ő csak egy ember volt, se több, se kevesebb. Nem akartam, hogy megegyezzen a bűnöm. Azt se, hogy megegyezzen az érzésünk. Semmi közöset. Ne lehessen rám fogni, hogy emberi vagyok!
Reszkettem a dühtől, ökölbe szorított markom elhalványodott. Az az érdekes, hogy fájt. Mintha ember lennék. Szomjaztam, bár nem arra a fiúra, akivel az imént „találkoztam” vagy akár „beszélgettem”, ha lehet ezt így nevezni, ő elmondta az életét, míg én egy mukkot sem szóltam. „Beszédesek” az emberek…
Bár ez a kis incidens mégis arra jó volt, hogy eszembe jusson egyre növekvő szomjam. Minél gyorsabban ki kell jutnom a városból. El az emberek közeléből, el innen.
Tulajdonképpen menekülök. Menekülök az élet elől, menekülök önmagam elől, menekülök a fiú elől. A szomjam elől, és a szörnyeteg elől.
Az előbb a régi énem pöffeszkedő, uralkodó fele került elő. A vad, szabad, és hatalmas szörnyeteg. De észbe kaptam. Megálltam a szakadék szélén, és nem estem bele a szörny csapdájába. Ügyes trükk volt, még önmagamtól is, de valahogy szerettem ezt a szelíd világot. Amikor nem az ösztönöm az úr, és lehetek egy ici-picit normális is. Lehetek egy kicsit bárány a bárányok közt. Nem kell folyton az oroszlán szerepét felvállalnom.
Megérdemlem? Megérdemlem, hogy egy picit is bárány lehessek?
Én nem tartom valószínűnek. Az ilyenfajta vágyak, nem megengedettek egy szörnyetegnek. Nincs jogom hozzá, hogy életet reméljek a halálban. Nem tudok reménykedni ebben. A pokolban sem ábrándozhatok a mennyről. Nincs értelme, nincs jövője az ilyen hiú ábrándoknak.
