Megrekedve a végtelenben 6. fejezet

6. El innen!

A fekete égen nem ragyogtak a csillagok. Fekete volt, akár a hamu. Akár az űr, ami magába szippant. Feketeség mindenütt, hiszen kialudt a fény. Bella volt a fény. Az egyetlen napsugár, életem fekete egén. S, most ez is kialudt, ennek is vége. Nincs, mi egyben tartson, nincs, mi kisegítsen. Segítsen élnem. Az egyetlen dolog, amiben reménykedhetek, hogy boldog. Most már nem állok az útjába, nem állok az álmai előtt. Feketeség voltam előtte. Én takartam el a Napját. Most, hogy a sötéten ragyogó hold eltűnt, semmi sem állhat az örök napsugár útjába. Nem árnyékolom be a jövőjét, a múltját, s a jelenjét. Nem zavarok többé.

De miért fájnak ennyire ezek a keserű szavak?

A gyomrom ugrált, mintha egy labdát nyeltem volna, de nem engedett a szorításából. Megrándult az arcom, és megfeszített állkapoccsal tudtam csak lélegezni. A szemem szűrt, mintha tűvel szurkálnák. Remegett a karom, és nem akartam többé itt lenni. Vágytam vissza a napsütésbe, az esőbe, vissza Forksba. Önkénytelenül lehunytam a szemem, mintha valaminek útját akarnám állni. Kicsit oldalra billentettem a fejemet. Ösztönös mozdulatok voltak ezek, valamiféle védekezés. Próbáltam magam elé képzelni valamilyen filmből, vagy könyvből ezt a mozdulatot.

Végül beugrott.

Egy nő pont ilyen pózban van, mint most én. Egy könnycsepp gördül le tiszta arcán. Szőke tincseit az arcába kotorja, és letörli az apró nedvességet.

Fájdalom. Emberi fájdalom kering bennem. Ellágyultam. Eddig bírtam a hűvösség álcáját magamon tartani. Gyönge lettem, legyengített a fájdalom. Mennyi ideje küzdök magammal?

Napok, hetek, hónapok óta. Meddig kell még várnom? Várnom, hogy egy kicsit is enyhüljön ez az örökös kínzó érzés. Nem bírom! Nem megy, mert a szörnynek is vannak érzései. Vastag kötélből fonott idegrendszerem van, és sokat elbírok. De nem mindent. Képtelenség ilyen fájdalomban élni. Nem tudok, nem megy! Viszont, így csalódást fogok okozni mindenkinek. Ha visszatérek Forksba veszítettem. A hiú felem megnyeri ezt az átkozott csatát, és Bellának újból életveszéllyel kell szembenéznie nap, mint nap. Ezt akarom? Egy kicsit boldog lennék, és Bella az életével fizetne. Az önzőségem felrúgná az életét. Tönkre tenném.

Intő példa volt James, hogy nem vagyunk egyedül. Itt van még több millió vámpír, és ők nem olyan szelídek, mint mi. Mi vagyunk kevesebben. Nem tudom úgy megóvni Bellát, hogy ne tenném ki veszélynek. Már a jelenlétemmel is kockázatnak teszem ki. Jasper, James és még kitudja, mi várna ránk. James volt az első jel. „Vigyázz!” üzente. Nem vettem figyelembe ezt az üzenetet, és a második erősebb próba Jasper volt. Mikor a saját testvéremmel kellett szemben állnom.

Mikor nem egy idegen, hanem egy családtag jelenti a veszélyt. Veszedelmesek vagyunk, ezt mindig is tudtam. Felelőtlen voltam, mert elfeledtem. Elfelejtettem ki vagyok, és hogy hol a helyem.

Befordultam a városból kivezető útra. Gyorsan jártam, próbáltam kijutni ebből a csúf rengetegből. Aszfalt, emberek, és az ég is dörgött. Esni fog. Tudtam, hogy jön a zivatar. Már órákkal ezelőtt jeleztek a radarjaim, de nem foglalkoztam vele. Ha elázok, hát így jártam. Nem lehet ennél rosszabb, egy kis víz nem tud engem még jobban tönkretenni. Nem engedem, hogy egy pár csepp elkeserítsen. Láb, láb. Egymás után szeltem a járdaszigeteket, egyre gyorsabban és gyorsabban. Ki innen, el innen. Messzebbre, messzebbre, és még messzebbre. Távol mindentől, csak jussak ki ebből a városból. Nem érdekel, ha esik, az se zavar, ha egy hurrikán felé tartok, de nem maradhatok itt. Messzebb, csak érjek ki innen. Tűnjek el innen is. Nem hiányzom senkinek, és semminek, nem érdemes itt maradnom tovább. Itt túl sok a képzelgésem, és a botor gondolataimat inkább máshol engedem ki. A végén még baj lesz, ha tovább itt maradok. Nem tudok így élni. Mennem kell, mennem minél messzebb.

Mihelyt elértem a város szélét rohanni kezdtem. Futottam, szaladtam, akár az űzött vad. Mi elől menekültem? Magam sem tudom. A gondolataim elől futottam, de éreztem, hogy hiába. A múltam elől próbáltam kétségbeesetten elbújni. Csak menni, menni és soha vissza nem nézni.

„Nem kell magyarázkodnod. Csak engedd el a kezem, és hagyj elmenni.”

Soha ne szóljon hozzám senki. Ne mondjon semmit. Nem akarjon vigasztalni, ne akarjon rám ripakodni. Csak hagyjon békén. Örökre.

Hamar elértem az erdőt, s a legmélyében megálltam. Viszonylagos csend vett körül, ugyanakkor ordítoztak folyamatosan. Szárnyaltak a gondolataim, és megállás nélkül üvöltöttek. Az erdőben egy bagoly huhogott. Csend volt. Aludt minden. Csend, béke, nyugalom. Minden, ami belőlem hiányzott. Forrtam, miközben el akartam süllyedni. Eltűnni végre erről a keserves világról. Nem kell álltatnom magamat. Nem vagyok én senki. Soha nem is voltam, de volt egy erőm. Egy halvány reménysugár, hogy mégis érdemes élnem. Azonban ez a törékeny sugár is elveszett. Nem tudtam rá eléggé vigyázni, nem ment. A sötétség nem tud megélni a fény mellett. Felemésztené azt.

Fény nélkül pedig, nem tudok élni.

Egyedül vagyok. Távol mindentől. Keresek egy angyalt, akit elveszítettem. Nincs hitem, nincs miben reménykednem. Az én csillagom leáldozott. Vége van.

Edward, nem hallod? Vége! Ereszd már el végre!

Megrekedve a végtelenben 5. fejezet

5. Menekülés


Fehér lepel van a szemeimen. Hiába próbálok látni! Csak nézni, tudok, de úgy érzem semmit sem látok. Semmit sem értek.

Olybá tűnik gép lettem. Nem látok, nem hallok, nem érzek. Nem ver a szívem. Még képletesen szólva sem. Temérdek fájdalom lakozik bennem, és halkan, alattomosan emészt fel. Jó ez nekem? Ha önző vagyok, akkor sosem volt jó, és azonnal ki akarom tépni a fájdalmat. Ismerem magamat, legalábbis annyira biztosan, hogy tudjam: Sosem fogom elfelejteni Bellát. Az emlékezés pedig fájdalommal jár. Ha kitépném a kínt, a szívemet tenném tönkre. Muszáj léteznem, muszáj, mert nem tudom itt hagyni ezt a keserves világot. Nem is akarom. Az azt jelentené, hogy Bellát akarom elhagyni. Furán hangzik, mert én voltam az, aki véget vetett a kapcsolatnak. De sosem csak ennyi volt köztünk. Bella örökké velem van, az emlékeimben, a gondolataimban, a fejemben. Ha megszöknék az élet elől, elárulnám a szerelemet, elárulnám Bellát.

Mikor megértettem, szerelmes vagyok, nem gondoltam, hogy ilyen erős kapocs jött létre köztünk.

Az éltető erőm. A szívem vasmarokkal kapaszkodott belé, és mikor kimondtam a szörnyűséges, és ráadásul hazug szavakat, azt hittem elájulok. Ennyi borzalom, és mind Bellának címezve. Megöltem a hitet. Reménykedni sem tudok tovább. Nincs miben, nincs miért. Soha többé nem is lesz semmi, amiért érdemes lenne hinni, reménykedni.

Ebben a pillanatban is Belláért élek. Illetve nem is tudom, lehet-e ezt életnek nevezni. Inkább létezem, mint élet. Az életfunkcióim mind negatívak, tehát halott vagyok. Ugyanakkor itt vagyok, járok, gondolkodom. Élőhalott. Az benne az érdekes, hogy annak is érzem magam. Nincs vonzás, ami vezetne. Az agyam lekontrollálta, hogy a Bella féle vonzást, és nincs semmi, amiért érdemes lenne menni. Semmi, ami érdekelne, semmi, ami éltetne, semmi. Vagy mégis?

Belláért érdemes élni! A kusza gondolataimba folyton becsöppen ez az apró emberlány, és muszáj is neki. Nem élném túl, ha akár egy napot is nélküle kellene eltöltenem. Ha nem látnám az arcát, akár gondolataimon keresztül. Nem hallanám a hangját, a megtört, sírós hangját, ahogy kéri, maradjak vele. Szinte hallottam, ahogyan darabokra törik a szíve. Az övével tört az enyém is.

Millió szilánkot szórt a végtelenbe, a gyönyörű fekete égbe. S, ezer csillag közül, elveszett kettő. Kettő leáldozott, és a tengerbe zuhant. A lányét kihalássza egy kósza érzés. Hatalmába keríti az élet. A másik ott marad, örökkön örökké ragyog. Ragyog, akár a hold, de senki sem látja hol. Mire az óra kettőt üt, elveszik a homokban. Beássa a századok homálya, elfelejtik. Ott marad, egyedül sajog, az összes szilánkja.

Belehalni bele lehet az egyedüllétbe?

Valószínűleg vámpírok esetében ez lehetetlen. Akkor van nekem szerencsém. Mindenkori fájdalom, egyedüllét évszázadokon át. Ez vár rám. És megérdemlem!

Csak akkor lehetek teljes, ha élsz. Nem kívánom, hogy szeress, nem kívánom, hogy keress. Csak annyit kérek tőled, míg el nem felejtesz végleg: élj! Így én is át tudom vészelni a mát, és van esélyem megküzdeni a holnappal.

Lassan kiértem a városból. Egyre kevesebb utca, egyre kevesebb lámpa. A sötétség lassan borult a fákra, és a város szép lassan egy lepel alá került, betakarta az éjszaka. A fekete aszfalt, beleolvadt a látóhatárba. Se föld, se ég. Ezzel a valóság egybemosódott a képzelettel, a hittel, és a pokollal.

Egy fiú jött az utca másik oldalán. Egy zselézett hajú, vacogó tinédzser. Először ki akartam zárni. Őt is elutasítani, akár a többi embert. Ne nyerjenek belátást soha. De valahogy áttört rajtam. Áttaposott, akár egy eldobott banánhéjon. Egy elnyomott cigi. Senki sem foglalkozik vele, és ez nem is lenne baj, de valahogy nem akartam szimpátiát érezni a fiú iránt. Viszont ő is ugyanabban a cipőben járt, mint én. Némi eltéréssel.

Őt is szívfájdalom gyötörte, bár korántsem olyan erős, és intenzíven lüktető, mint az én szenvedésem.
Ő is egy lány után vágyakozott. Nem, nem egy lány után. A lány után. Mert, ha egy lány elköszön tőlünk és kisétál, az életünkből lehet, hogy szomorkásak vagyunk, vagy nem is ragad meg bennünk. De, ha a lány távozik, kihasad belőlünk egy darab.

Nem akartam hasonlítani rá. Ő csak egy ember volt, se több, se kevesebb. Nem akartam, hogy megegyezzen a bűnöm. Azt se, hogy megegyezzen az érzésünk. Semmi közöset. Ne lehessen rám fogni, hogy emberi vagyok!

Reszkettem a dühtől, ökölbe szorított markom elhalványodott. Az az érdekes, hogy fájt. Mintha ember lennék. Szomjaztam, bár nem arra a fiúra, akivel az imént „találkoztam” vagy akár „beszélgettem”, ha lehet ezt így nevezni, ő elmondta az életét, míg én egy mukkot sem szóltam. „Beszédesek” az emberek…

Bár ez a kis incidens mégis arra jó volt, hogy eszembe jusson egyre növekvő szomjam. Minél gyorsabban ki kell jutnom a városból. El az emberek közeléből, el innen.
Tulajdonképpen menekülök. Menekülök az élet elől, menekülök önmagam elől, menekülök a fiú elől. A szomjam elől, és a szörnyeteg elől.

Az előbb a régi énem pöffeszkedő, uralkodó fele került elő. A vad, szabad, és hatalmas szörnyeteg. De észbe kaptam. Megálltam a szakadék szélén, és nem estem bele a szörny csapdájába. Ügyes trükk volt, még önmagamtól is, de valahogy szerettem ezt a szelíd világot. Amikor nem az ösztönöm az úr, és lehetek egy ici-picit normális is. Lehetek egy kicsit bárány a bárányok közt. Nem kell folyton az oroszlán szerepét felvállalnom.

Megérdemlem? Megérdemlem, hogy egy picit is bárány lehessek?
Én nem tartom valószínűnek. Az ilyenfajta vágyak, nem megengedettek egy szörnyetegnek. Nincs jogom hozzá, hogy életet reméljek a halálban. Nem tudok reménykedni ebben. A pokolban sem ábrándozhatok a mennyről. Nincs értelme, nincs jövője az ilyen hiú ábrándoknak.

Megrekedve... 4.fejezet

Sziasztok! Itt a 4-es, jó olvasást!

4. Sose gondold

A levegő lágyan cirógatta arcomat, ugyanakkor erősen mart a bőrömbe. Hideg szél volt, ami észak felől érkezett. Az állatok, és az emberek csontig átfáztak, de nekem pont erre volt szükségem. Nem fognak az utcán sétálni, nem állnak az utamba. Nagyon jó, hogy nem keresztezzük a másikat. Közömbösen megyünk el egymás mellett. Azt hiszik okosak, erősek. De én kerekednék felül. Nem is számítanak rá, hogy két szemfogam méreggel átitatott, és nincs menekvés.

De nem vagyok szadista. Volt egy olyan időszakom. Egy olyan tíz év, amit szégyellek, de szükséges volt, hogy megtaláljam a helyem. Hogy felállítsam a fontossági sorrendet. Amikor Carlisle ellen lázadtam, és magam kerestem eleséget. Fiatalok, idősek, nők, férfiak. Mindenki kőrözött listán volt. De rendes embereket messzire elkerültem. Azokat, akiknek családja van, rendes állásuk, és szeretet van a szívükben. Ám, a gyilkosoknak, rablóknak, pedofiloknak, és minden törvényellenes ember a halállistámon volt. Ez nem olyasmi, mint egy várólista. A tizenhármas sorszámú következik, őt eszem meg?

Lehet ebből viccet csinálni, de egyel talán nem humoros. Embert öltem. Ha a világ tudná, mikkel van körülvéve… Az ölés ösztönös. Nem tudod leállítani. Nem vagy az ura önmagadnak. Olyasmi, mintha valaki másnaposan kel, és nem emlékszik semmire. Amikor a szomj hajt, és az ösztöneid az uraid, nincs választási lehetőséged. Saját magadtól tagadod meg. Meg kell tanulni legyőzni az ösztönt. De ez nagyon nehéz. Több évig, évtizedig tart. Valaki évezredekig, nem bír meg ivás nélkül egy napot sem. Ez veszélyes. Az ilyen vámpírokat, hamar levadássza a Volturi, mert nagy feltűnést keltenek. A szabályokat az elején le kell fektetni, aztán lehet gondolkozni. Nekem is tíz kemény évembe telt, mire kifejlesztettem magamban.

„A legnehezebb dolog, várni valamit, amiről tudjuk, hogy sohasem következik be.”

Vártam. Vártam, hogy indulhassak. Vártam, hogy maradhassak. Vártam, hogy éber legyek. Vártam, hogy aludhassak. Vártam a szerelmet. Vártam a fájdalmat. Vártam az életet. Vártalak téged.

Száz évig vártam. Egyedül bolyongtam úttalan utakon, kerestem azt, amiről fogalmam sem volt, mi is pontosan. Voltam melegben, voltam hidegben. Voltam a családommal, voltam társaságban. De örökké egyedül voltam.

Mikor megtaláltam a láthatatlan, megmagyarázhatatlan szerelmet, élveztem minden percét. Élveztem azt is, amikor szomjúság szinte felemésztette a torkomat, és a bennem lakozó démon karnyújtásnyira volt tőled. A legvadabb oldalam is ismerted már. Ismertél, láttál, éreztél engem. Tudtad, hogy ott vagyok. Belém láttál. Mikor rám néztél okos, barna szemeiddel, minden titkom elmondtam neked egyetlen pillantással.

Tomboltam, vad voltam, szilaj. Erősnek éreztem magam. Erősnek, de, ha rám néztél újra egy kisfiú lettem szeplős orcával, és csibészes, bűnbánó mosollyal, hisz tudtam: lebuktam.

Lassan haladtam az utcán, nem siettem sehová. Hova is mehettem volna?

Mindenhol te voltál. A fákban, a talajban, az égben, a csillagokban, a napban. Minden emberben téged kerestelek. Kerestelek, de tudatában sem voltam mit is csinálok. Az utcán a villanyoszlopnak ugyanolyan karcsú teste volt, mint neked. A fatörzseknek ugyanolyan színük volt, mint a hajadnak.

„Akit el akarunk felejteni, arra gondolunk a legtöbbet.”

És ez pontosan így is van. Hiába próbállak elfelejteni. Mert mindenhol ott vagy. És egyedül te vagy ott mindenütt.

Még mindig itt van az orromban, a hajad kellemes eperillata, ami keveredett véred mámorító édességével. Amikor erre gondoltam éhséget éreztem. Éheztem a szavaidra, az illatodra, a viselkedésedre, éheztem rád. Úgy kellenél nekem, mint egy falat kenyér. De hiába vagyok rettentően éhes, nem fogom megkínálni magam a tiltott gyümölccsel. Oh, pedig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Százszor elképzeltem már, ahogy forró véred lágyan hömpölyög a számban, kényezteti nyelvemet, és bársonyosan simogatja érzékeimet. Ahogy szinte lüktet, annyira kívánom. Ám, megtagadtam magamtól ezt a lehetőséget. Mert, ha egyszer jóllakom, akkor soha többé nem élvezhetem a külső szépségeket. Halvány krémszínű bőrét, gesztenyebarna haját, ahogy lágyan omlik vállaira. A mélykék blúzt, ami mindig nagyon jól kiemelte szépségét.

Emlékszem még, mikor volt rajta először a jelenlétemben. A Port Angeles-i estén. Amikor elüldöztem azokat a vadállatokat. Amikor először együtt vacsoráztunk. (Na, jó, inkább ő vacsorázott, én csak néztem.) Akkor mondta el az igazságot. Akkor mondta el, hogy tudja, mi vagyok.

Igazából, akkor mondta, hogy szeret. Ha nem is szó szerint, de a viselkedése, és a szavai ezt mutatták. Én azt hittem, hogy hazudik. Hogy undorodik tőlem, mert szörnyeteg vagyok. Lett volna rá elég oka, és valószínűleg meg is rémítettem torz viselkedésemmel, mert nagyon feldühítettek azok a fickók. Akkor látott egy árnyalatot a régi, igazi énemből. A vérszomj szinte sugárzott rólam. Mintha neonreklámmal kiírtam volna, hogy vadállat. Dühös voltam, hogy hazudik. Teljes meggyőződésem volt, hogy nem mond igazat, és csak arra vár, hogy végre hazavigyem, kipattanhasson az autóból, és sose találkozzon velem többé.

És ahogy kiléptem ide az életbe, valahogy minden ijesztően világos, és éles volt. Pontosan láttam mindent, és éreztem is mindent. A hideg szellőt, ami simogatta arcomat, és a veszteség fájdalmát. Mert ebben a világban minden rá emlékeztetett. Csakis őrá.

Sose gondold, hogy érkezem

Sose gondold, hogy élvezem

Sose gondold, hogy látlak

Sose gondold, hogy bántlak

Sose gondold, hogy értem

Sose gondold, hogy kérem

Sose gondold, hogy elmegyek

A végtelenben elveszem.

Komikat kérek szépen!

Megrekedve a végtelenben 3. fejezet

3. Vámpírálom

Zúg a fejem. Nem is tudom lehet-e ilyesmi egy vámpírnak?

De nem is a fejfájás zavar igazán. Inkább a leküzdhetetlen vágy. Sóvárgok az alvás után. Hogy, ha lehunyom a szemem, akkor ne csak a sötétség fogadjon, hanem az álom édes leple borítson be. Egy időre ne kelljen az élet szörnyűségeivel foglalkoznom, hanem egy kicsit enyém lehetne a világ, és nem zavarna senki. Nem kotyogna bele Alice, és Bellával lehetnék. Ember lehetnék.

Szinte látom magam előtt, ahogy íves szája mosolyra húzódik, és eszembe jutna, hogy én nyertem. Engem választott, csak nekem mondott igent. Nekem adott esélyt, hogy megismerhessem. Hogy szerethessem. Én meg vén bolond eldobtam magamtól. Annyira tökkelütött vagyok! Egy…egy…félnótás, hülye!

Az álom rémálomba fordult, amikor Bella arca csúf grimaszba torzult, és a bőre jeges lett, hófehér és élettelen. Nem vámpír. Hulla.

Hát nagyon szuper. Még álmodni sem álmodhatok, és a képzeletem is tönkretesz!

Jaj, úgy fáj a fejem!

Zavar, hogy bolond vagyok, zavar, hogy Bella halott, és zavar, hogy Edward vagyok!

Lehetnék Pistike, és akkor nem kellene ezzel az egésszel foglalkoznom. Ha fájna a fejem bevennék egy aszpirint. Ha szerelmi bánatom lenne, elmesélném anyukámnak. Vagy a kutyámnak. Nem tenném ki halálos veszélynek a barátnőmet. És….

Szentséges ég! Most hasított belém a szörnyű felismerés. Most szúródott a száz éve halott szívembe ezer tőr. Valaki kegyetlenül beleszúrta őket, és még meg is forgatta benne. Jeges szívem millió darabra tört össze. A darabkák még kisebb szilánkokra.

Ő már nem a barátnőm. Az exbarátnőm lett Bella. Abban a pillanatban, amikor elhagytam. Eddig abban a tudatban ringattam magam, hogy a barátnőm. De Bella teljesen szabad ember, így akár Mike Newtonnal is járhatott az elmúlt hónapokban. Ó, Mike Newton, hogy passzíroznám most a fejedet a falba. Visszakézből nekivágnálak a táblának előtte.

Most a halál a barátnőm, vagy barátom? Mindegy is lánynak, vagy fiúnak képzelem a kaszást. Ha nő, akkor alattomos csókjával elaltat, megbénít. Lassan kábít el a méreg, ami a testembe kerül, és finoman kényeztetve törli el idegeimet. A tudatom mélyére süllyedek, észre sem veszem, amikor a máglyára dobnak. A forró tűz némán porlaszt el, esélyem sincsen kijutni, vagy kiáltani. És kinek is kiabálnék? Ki lenne olyan bolond, hogy tűzbe nyúl utánam?

Ha férfi, akkor kegyetlenül karóba húz. Előrántja éles, gyémánttal csiszolt kardját, és háromfelé vág. Öt felé metszi el jeges szívemet, és elássa a darabakákat. Nem égeti el, hogy felmelegítse legalább utoljára dermedt szervem, jegesen töröl el. Én sokáig szenvedek, kívánom a halálom, vigyen el az ördög, és százszor is megbánom, hogy a világra jöttem.

Ha ember volnék.

De nem vagyok, így rosszabb büntetést kapok. Élnem kell.

Nem törölhetem ki magam a világból, elmenekülni nem hagynak. Eltűnnék, és mindenki elfelejtene. Engem pedig nem enne meg a fene, és a lelkiismeretem gyötörne a végtelenségig. Most nem jó, hogy örökké élek, hiszen cipelhetem ezt a terhet. Megöltem azt, akit a legjobban szerettem.

Hallottam sok intelmet, hogy vigyázz a szeretteidre. És sok olyan történetet olvastam, amikor pórul jár a főhős, mert azt bántja, akit a legjobban szeret. Sablonosnak gondoltam, és hogy velem ez sosem történhet meg. Erre pont ott üt be a krah, ahol végképp nem számítok rá. Azt a problémát tettem a fontossági lista legaljára, ami bekövetkezett. Gyűlöltem azt, aki bántja Bellát, és egy rossz mozdulat után a plafonra akartam kenni. És most mit csináltam? Engem kéne valakinek a plafonra kennie! Tönkretettem mindent, és mindenkit, aki számított egy fikarcnyit is!

BELLA! BELLA! GYERE VISSZA! MIÉRT NEM HALLASZ? GYERE VISSZA! SZERETLEK! MINDENNÉL JOBBAN SZERETLEK! GYERE VISSZA AZ ÉLŐK KÖZÉ! GYERE VISSZA HOZZÁM!

Szép álom. És még azt várom, hogy teljesüljön! Persze, hol élek én?

Ezt költői kérdésnek szántam, de úgy éreztem körbe kell néznem. A kezeim koszosak voltak, és porosak. Egy padláson ültem pókok, és pókhálók között. A gerendákon centis kosz volt, és a tető ponyváját tépte a szél. Büdös szagok szűrődtek fel a konyhából. Valószínűleg sütnek. Nekem szúrja az orromat ez az ételszag.

Nem kellene itt lennem. Sehol se kéne lennem. De mégis, valahogy mehetnékem támadt. Szomjas voltam, és fájt a fejem.

Elindultam vadászni, másfél hónap óta először dugtam ki az orrom a levegőre.

Ilyen lett a hármas, nem volt időm hoszabbat írni bocsi! :P Kommenteket még mindig kérek! Pusszi: Wedó